Egy ismerősöm mesélte, hogy valamelyik régebbi választás két fordulója között egy hétvégi családi összejövetelen óhatatlanul előjött, hogy eltérő politikai nézeteket vallanak, kiderült, hogy a családtagok többfelé szavaztak, és kezdett felforrósodni a levegő. Sok családban nem is hozzák elő a politikát, mert félnek, hogy összeveszés lesz belőle. Ebben a családban már ott volt a „helyzet”, nyilván mindenki védte a saját döntését és szidta a másikét.

És akkor valaki hidegvérrel azt javasolta, hogy „oké, akkor most csináljuk azt, hogy mindenki arról a pártról mondjon rosszakat, akire szavazott és azokról a pártokról pedig jókat, akikre nem”. Ettől a beszélgetés megváltozott, a hangulat vicces lett, a fenyegető veszekedés feszültsége lassan elpárolgott.

A távolság, amit a családban a többfelé választás kinyilvánítása eredményezett, lecsökkent a szempontváltással, mert a nemcsak fejben, hanem az akcióban is megvalósult szempontváltással MÁS MEGVILÁGÍTÁSBA KERÜLTEK A DOLGOK. A fenyegető többfelé szakadás helyett egy „új helyzet” lett, amiben kezdtek valamit a „jóval” és a „rosszal”, az elfogadással és az elutasítással, és egymással is: nemcsak a sajátjukat hajtogatták, hanem óhatatlanul meghallgatták a másikat is.