Egy előző posztban – társadalmi kérdésekre fókuszálva – összeszedtem, hogy – többek között – mit vihetünk haza 3 nap után a CCH-ról.

Most „társas” oldalról közelítem meg a dolgot. A „társas” persze a „társadalmi” kicsiben, de nem egy az egyben, mégis hasonlóan. Az ember, társas lény. Ez ma már közhelynek számít, de néha érdemes a közhelyek mélyére ásni. Egy újszülött már társas lény? A 19. századig az emberek azt gondolhatták, hogy nem, és ezt a tudósok sem cáfolták akkor. A múlt század eleje óta már többen úgy gondolták, hogy igen, ezt a hatvanas években pszichológiai megfigyelések és kísérletek kezdték alátámasztani, és a 80-as évektől kezdve ezek a kísérletek komplett elméletekké álltak össze, melyeket a mai napig világszerte kutatások sora igazol.

Az újszülött, és már a koraszülött is, felismeri a „pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske” képet mint arcot, az őt szoptató nő tejének az illatát, valamint ráismer a magzatkorban hallgatott mesére, anélkül, hogy a szavakat értené. Mind a három esemény társas viszonyban valósul meg. Az ember már magzatkorában is “válaszol” a külvilági ingerekre, benne az anya kezdeményezéseire, és eljutnak hozzá az információk a társas létről, az anyával és az apával való kapcsolaton keresztül.

Tehát a társas kapcsolatokra való készség velünk születik és aztán persze életünk végéig alakul, fejlődik. A csoporto(suláso)k a társas kapcsolatok hálózatosodásából jönnek létre. A csoportokat pedig mindig valamilyen közös cél hozza össze; akár spontán, akár szervezett módon.

A poszt címét ebből a cikkből emeltem ki.