4 hozzászólás

A lélek jobb- és bal oldala

Amíg egynél több ember él a földön, politika mindig lesz, mert az emberek együttélését valamilyen módon szervezni kell, különben eluralkodik az anarchia. Az egyik legősibb politikai machináció az emberek valamiféle megosztása, mert arra igen korán rájöttek a fineszes vezetők, hogy ha sikerül megosztani az embereket, könnyebb uralkodni felettük, hiszen egymással kezdenek el harcolni, nem a vezetőkkel. Oszd meg és uralkodj! Számtalan lélektani kísérlet igazolja a megosztások szülte, egymás elleni agressziót.

Ha az iskolában külön padsorba ültetjük a kék és a barna szeműeket, elég gyorsan elkezdik utálni egymást. A kék szeműek összefognak és közösen cikizik a barna szeműeket és fordítva. Bármilyen más megosztás esetén ugyanez történik, pl. szőke hajúak-barna hajúak, fiúk-lányok, cigányok-nem cigányok, négerek-fehérek stb.

A megosztásnak van egy izgalmas következménye, amit a lélektan „kognitív disszonanciának” nevezett el. Ennek a jelenségnek a választás a kulcsszava. Mindegy, hogy az ember önként választ, vagy besoroltatik valahová, amit választott vagy ahova került, annak a helyzetnek az előnyei felértékelődnek, a nem választott helyzetnek pedig a hátrányai kerülnek előtérbe.

Ha autóvásárlás során dilemma előtt állok, hogy a kék autót vegyem meg vagy a pirosat, akkor előbb-utóbb döntenem kell, mert csak egy autót kívánok venni. Ha a kéket veszem meg, akkor azokat az érveket kezdem el gyűjteni magamban, amely a kék szín előnyeit erősítik. Pl. nem olyan rikító, mint a piros, kellemesebb szín, nem tartanak majd agresszív sofőrnek, stb. Ugyanakkor a nem választott piros színű autó hátrányos tulajdonságait is gyűjtögetem (pl. sokkal nehezebb tisztán tartani, csak a bunkó vezetőknek van piros autója, ehhez a márkához nem is illik a piros szín, stb.), mert ezek a hátrányok is erősítik a kék szín választásának helyességét. Ha a piros autót veszem meg, mindez ugyanígy játszódik le, csak fordítva.

Mindebből az következik, ha az ember egyszer érzelmileg elköteleződött valahova (kék autóhoz, piros autóhoz, jobb oldali párthoz, bal oldali párthoz, valláshoz, ateizmushoz, bármihez), erősen elkezd működni benne a kognitív disszonancia, vagyis védi a választását, folyamatosan meggyőzi önmagát és környezetét arról, hogy ő jól választott. Teszi mindezt azért, mert maga a választás feszültséget kelt a lélekben, amit lényegesen csökkenteni lehet azzal, ha újra és újra bebizonyítom, hogy helyesen döntöttem. Így csökkenthető a bennünk lévő folytonos szorongás. A „jó” választás kellemes érzése tovább fokozható azzal, hogy tartozom valahová, befogadott egy közösség, ahol hasonló emberek vannak, mint én.

A szorongás további oldásának az is teret ad, ha folyamatosan leértékelem azt a lehetőséget, amit nem választottam, vagy amit mások választottak. Az én kék autóm sokkal szebb, mint a szomszéd ronda piros autója. Mi kék autósok tartsunk össze, és cikizzük le a piros autósokat stb.

Ha egyetemistákat arra kérnének, ahogyan egy kísérletben ezt meg is tették, hogy legyenek kísérleti alanyok egy kvázi börtönben, ahol esetleges módon őrökké és rabokká osztanák őket, akkor egy idő után, függetlenül attól, hogy milyen személyiségűek lettek rabtartóvá és fogollyá téve, az őrré választottak szadizni kezdenék a rabbá minősítetteket. Ebből a kísérletből az is kiderült, ha valaki választ, vagy beválasztják egy közösségbe, akkor a közösség addigi normái iránymutatókká válnak számára, vagyis úgy kezd el gondolkodni és viselkedni, ahogyan az adott közösségben lévő normák vezetik. Azonosul azokkal a szokásokkal, amelyek az adott csoportban mérvadóak, pl. agresszív lesz, mert a börtönőrökről kialakult kép ezt sugallja. Rabként viszont elviseli az agressziót, mert a fogvatartottakat általában kiszolgáltatottnak tekintjük.

A fentieknek még egyszerűbb és jobb példája az a kísérlet, amikor négy beavatott ember beszáll egy liftbe, és az utazás során egyöntetűen háttal állnak az ajtónak. Az egyik emeleten bejön a nem beavatott. Miután konstatálja, hogy mindenki háttal áll az ajtónak, kis töprengés után ő is megfordul és azonosul a többiekkel. Ezt a jelenséget csoportnyomásnak is nevezik. Nagyon kevés olyan ember akad, aki ezt nem teszi meg. Ők a ritka egyéniségek, akik vállalják önmagukat, saját vélekedés rendszerüket, nem a „nyájösztön” szerint cselekednek.

A választásaink és a csoporthoz tartozásunk azonnal beindít előítéleteket, ahol sutba dobjuk a rációt, mert elsősorban érzelmeink dominálnak. A mi csoportunkat „szeretjük”, mások csoportját „utáljuk” és ellenfélnek tekintjük.

Két példa jut eszembe erről, ami velem történt meg az utóbbi napokban.

Az ősidők óta működő és megosztó, népi-urbánus elkülönülést illetően, különféle okok miatt, amelyekre most nem térek ki, én inkább az urbánus tábort érzem közelebb magamhoz. A minap olvastam egy idézetet, ami fölöttébb megtetszett, és csak a végén vettem észre, hogy Wass Albert írta, aki mostanság a „népi” csoport kirakat írójává vált, ezért „hivatalból” utálnom kéne, hiszen az ellenfél dicsőített embere. Elszégyelltem magam, és megállapítottam, hogy ez az idézet nekem akkor is tetszik, ha Wass Albert írta, nota bene Wass Albert fasizmusa viszont továbbra is nagyon nem tetszik.

A másik példa egy fordított eset. Fiatal „népi” barátom elküldött nekem egy verset a minap azzal a kommenttel, hogy rátalált egy kitűnő versre, ami neki nagyon tetszik. Az erősen konzervatív és jobboldali lelke Váci Mihály „Még nem elég” című versébe lett szerelmes. Abba a versbe, ami a szocializmus egyik kirakat műve volt, minden nagy baloldali ünnepen ezt szavalták az úttörő és kiszes versmondók. Ő ezt persze nem tudhatta, hiszen még nem is élt abban az időben. Miután megírtam neki ezt az információt, becsületére legyen mondva, kitartott a vers mellett (érzelmi választás!) és azt mondta, neki ez a vers akkor is tetszik, sőt írt egy nagyon bölcs mondatot: „A szocializmus elmúlt, ez a vers megmaradt!”

Sokat gondolkodom mostanság ezen a népi-urbánus megosztottságon, vajon mi rejlik a mélyén, mi tarthatja életben ilyen sokáig ezt a látszólagos ellentmondást!? Gondolataimat szívesen megosztom Önökkel erről, de majd egy másik írásomban.

Szép tavaszelőt kívánok minden kedves olvasónak!

Pap László pszichológus

 

Advertisements

4 comments on “A lélek jobb- és bal oldala

  1. Kedves Laci,
    nagyon tetszik a bejegyzés, különösen a második fele, amikor személyes élményeket írsz le. A liftes kísérletet nem ismertem, remek! Az írás első fele számomra kicsit szájbarágós volt, igaz nem tudom, kinek szántad ezt az írást.

  2. Kedves Eszter, ez az írás a dabasi újságban jelent meg, ezért a szájbarágós eleje. Köszönöm soraidat, üdvözlettel papl.

  3. Kedves László,
    Amiről Ön ír az a kogn. dissz. redukciója, ezt a szakkifejezést használja a szociálpszichológia (I. félév, khm.), ami pont a kék-piros választás okozta feszültséget hivatott csökkenteni. A többi szakszerűtlenségre, helyesírási hibákra és idegen kifejezések helytelen használatára már ki sem térek.
    Nem mintha nem értenék egyet, tehát e korholást tekintse jobbító szándékból születettnek. 🙂
    Üdv:
    Papp Z.

    • Kedves Pazzolini, szeretném, ha az én bejegyzéseimet is korrigálná természetesen jobbító szándékkal…tényleg…:-)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: